Kamerát a népnek!

A tömegmédium jóvoltából a legtávolabbi, legsemmitmondóbb eseményeknek is sokadmagunkkal lehetünk tanúi (mass witnessing). Ugyanúgy, mint ahogy a tényleg „eget rengető” történésekéi. A világhálóra feltöltött vagy valósidőben sugárzott anyagokat, mint például a tavalyi iráni elnökválasztást követő tüntetéseket vagy a mianmari helyzetet dokumentáló Burma VJ-t milliók láthatják, milliókat befolyásolnak. Emberjogi csoportok által indított projektek pedig eleve szemtanúk által készített mozgóképeket gyűjtenek, azokkal igyekeznek bizonyítani egyes államok túlkapásait.

Mások az egészségügyi helyzetet dokumentálják világszerte, vagy éppen AIDS-megelőző tevékenységükben veszik hasznát a helyszínen készült videóknak. Megint mások, például Indiában, elmaradott falvak, kistérségek lakosait tanítják kamerakezelésre, editálásra, vetítésre, így próbálva elérni, hogy közösségeiket rendszeresen tájékoztassák a helyi történésekről.

A felvételek akár rólunk vagy közvetlen környezetünkről is készülhetnek. Esetleg otthoni videók, amelyek – hiába tesznek ki sokmillió órát, s nézik potenciálisan sokmillióan (valójában csak egy szűk rokoni, baráti kör) – elvileg még nem tartoznak a tömegmédium kategóriájába. Csip-csup ügyeink, hétköznapjaink életnaplózása keveseket érdekel, de ha kilépünk a négy fal közül, és tágabb környezetünket örökítjük meg, a leforgatott anyag valószínűleg komolyabb figyelemben részesül. A világ szemeként és füleként korábban elképzelhetetlennek tartott mennyiségben dokumentáljuk az emberi létezést.

A videókat nem eredetiségük és tartalmuk, hanem mennyiségük, alkotóik és nézőik száma, valamint a feldolgozási lehetőségek teszik fontos tényezővé. Adjuk hozzá mindehhez a fejlesztési stádiumban lévő (vagy már hozzáférhető) speciális keresőket, felismerő programokat, különböző összekapcsoló és -vágó eljárásokat, a terjesztési platformok sokaságát, és máris képet alkothatunk a médiumban rejlő (elképesztő) potenciálról, illetve egy döntő fontosságú irányváltásról: míg a hagyományos (és professzionális) videózás általában művészi vagy kereskedelmi célokat, napjaink tömegmédiuma egyértelműen a társadalmi kommunikációt szolgálja. (Amitől persze még lehet profi és művészi is.)

Videóműfajok

A videózás és videófogyasztás, a felhasználó által generált tartalom tömegméretűvé válásával a terjesztési csatornának – a világhálónak – megfelelő, általa „életre hívott” új műfajok (és azok elkerülhetetlen hibridjei) jöttek létre. A jelenség csak kezdeti állapot, a jövő feltehetően műfajok áttekinthetetlen sokaságát hozza el.

A legismertebb a videóblog (vlog), semmi más nem kell hozzá, csak egy webkamera. Azzal rögzítjük világunkat, s kommentáljuk a rögzítetteket. Az alkotó (vlogger) és néző közti távolság összezsugorodását jól szemlélteti a publikum egyes szám második személyben történő folyamatos megszólítása. A műfaj legjelesebb képviselője az amerikai Ze Frank.

A videómimikri szintén népszerű műfaj. Sokan a mindenkiben élő vágyat élik ki vele: olyanná szeretnének lenni, mint álmaikban, amit soha nem érhetnek el; túllépni önmagukon. Vagy éppen így akarnak kifigurázni személyeket, intézményeket. Jobb, rosszabb minőségű utánzatok, a filmművészetből ismert, helyenként az eredetitől összehasonlíthatatlanul eltérő, teljesen új minőségű, leggyakrabban gúnyos, cinikus, máskor igen eredeti, vagy egyszerre mindkettő (például a hét évig készült és a paródia végső határaként jellemzett finn Star Wreck: In the Pirkinning) remake-ek lepik el a világhálót. A mimikri (többek között) médiavírusként és tanulási folyamatként egyaránt funkcionálhat.

A kollázson és montázson alapuló, például az elektronikus zenéből ismert remix és a mashup létező anyagok összekombinálásával teremtenek új jelentést. Az e módszereket használó alkotók klipeket illesztenek egymáshoz, más forrásból eredő hang- és képanyagokat gyúrnak egybe stb.

A műfaji sokszínűséget olyan (gyerekcipőben totyogó) irányzatok teszik még érdekesebbé, mint a lifecasting, vagy az egyes szám első személyű, fejre szerelt kamerákkal (például ejtőernyőzés vagy mélybúvárkodás közben) rögzített videók. Esetleg videó nélkül létrehozott opusok, például a videójátékkal történő filmezés, a machinima.

Valószínűsíthető, hogy a jelen és a közeljövő médiagyártói a részvétel és az együttműködés számos új formáját teremtik meg, amelyek az alkotás és a szerzőiség további decentralizációját, globalizációját eredményezik. „Tombol” a crowdsourcing, megjelent a nyílt forráskódú filmezés, a „forgatás” menetét főként twitteren követhető Swarm of Angelst például ezernél többen jegyzik, miközben mainstream televíziócsatornák mind gyakrabban merítenek az (egyelőre alternatív) új médiumokból. A köz bölcsességéből, ugyanabból a forrásból, amelyből az Encyclopedia Britannicát trónfosztó (és egyre több videót integráló) Wikipédia építtetett.

(kf)