Videó-írásbeliség

Szinte valamennyien tudjuk, hogyan nézzünk tévét, olvassunk könyvet, hallgassunk zenét. A média-írásbeliséget a hagyományos műfajok, szerkezetek, alakzatok használatának képessége határozza meg. Az új médiatechnológiák kezdetben többé-kevésbé a bevetteket utánozzák, vagy próbálják saját nyelvükre fordítani: a korai fényképek portréfestőket, az első némafilmek színdarabokat, a gyerekcipőben járó televízió szintén színműveket és részben rádiódarabokat imitált. Hosszas kísérletezés, szárnyaló kreativitás, mutációk és adaptációk eredményeként idővel aztán kifejlődik a csak az adott médiumra/kommunikációs platformra jellemző új nyelv, amely alkalmanként ugyan emlékeztet a régire, csakhogy az ismert formák teljesen másként funkcionálnak már. Az egyik médiumról a másikra történő átmenetet, váltást különböző körülmények – piaci mozgások, közösségi használat, társadalmi elfogadottság és az érzékszervekre gyakorolt pozitív hatás –, esetleg azok együttesen készítik elő. A videó elérte ezt a fázist: technológiából tudatformáló tömegmédiummá vált.

 Az átmeneti állapot során jön létre az adott médium írásbelisége: kialakul a nyelvtan, műfajok születnek, használati szokások terjednek el. Házimozik, reklámok és a mainstream televíziózás formájában a régi média még igen fontos szerepet tölt be, ugyanakkor a felhasználók által, például webkamerával generált videótartalmak már az újat jelentik.

Webkam-esztétika

A webkamera lehetőségei (technikai okokból kifolyólag) ugyan korlátozottak, de ennek ellenére jól szemlélteti a médium esztétikáját, grammatikáját. Leginkább a nagyközelik jellemzik; miközben szörnyű a hang és a világítás. A lefilmezett személy belebámul a szinte mozdulatlan kamerába, s mesél életéről, gúnyt űz másokból, napi politikai aktualitásokon élcelődik. Minden egyszerűnek tűnik: beszélő, kamera, számítógép monitor előtt ücsörgő néző a résztvevők. Alkalmasint – közvetlen vagy közvetett – interakció alakul ki.

Hogyan lehet dinamizmussal, tempóval és ritmussal megtölteni ezt a felettébb statikus (cinikusan fogalmazva: unalmas) beállítást? Háromféleképpen, s a három különböző kombinációival: kameramozgással, a beszélő mozgásával, kreatív vágással (nem kapcsolódó vágással, vágási ugrásokkal (jumpcuts)).

Más műfaj, de a médium újfajta használatát szemléltető hasonló kezdeményezés a 2008 végén a Stanford Egyetem kutatói által indított, (a „szabványos”-nak tűnő 3-5 percnek majdnem megfelelő) 2-4 perces webes videórészletekkel a tudományok iránti érdeklődést felkeltését/növelését célzó Microdocs: Short Attention Span Science Theater. Kitalálói felismerték, hogy a szöveges webbel szemben, a videók szélesebb rétegnek szólnak, közösségi ismeretek referenciaplatformjaként működhetnek, illetve azt is, hogy a webkamerákkal, mobilmindenesekkel és más hordozható digitális képrögzítő eszközökkel készített anyagok másként, többféleképpen kötik le figyelmünket, mint a televízió vagy a film. A munkáknak rövidnek, tömörnek kell lenniük, nincs idő hosszú bevezető képsorokra, sokkal inkább ellenpontozásra, klipekből ismert megoldásokra.

A 2007-ben indult You Suck at Photoshop a Photoshop-szakértő Donnie Hoyle kéthetente előadott szatirikus performance-e: a bevezető jellegű kurzusokban a CS3 mágiája mellett Hoyle széteső házasságáról és egyéb gondjairól is szó esett, mint egy össznépi cirkuszban. A Big Fat Institute for Advanced Interactive Design sorozatának internetes sztárstátuszba emelkedett producerei, Troy Hitch és Matt Bledsoe házivideót, reality szappanoperát és komédiát gyúrtak összetéveszthetetlenül egyedi darabokká.

Érdekes módon – Európával és Észak-Amerikával ellentétben – Ázsiában egy másik trend uralkodik: a hosszabb, profibb, pay-per-view, hirdetésalapú tartalmakban bővelkedő webes videók népszerűbbek a 2-5 perceseknél.

Új érzékek új birodalma

Az új írásbeliség jelentősen befolyásolja kognitív tevékenységünket, érzékszerveinket, átalakítja a nyomtatásorientált modern kultúrát meghatározó szenzorikus hierarchiánkat. Az „állandóan on” felvevő-technológiák, a mobilkommunikáció a könnyű tartalommegosztás új figyelemmintákat generál: mivel mindenkor, mindenhol, mindent dokumentálunk, videószemmel látunk, és mivel a dokumentáltakat megosztjuk közösségi hálózatainkon, személyiségünk kialakítása és az image folyamatos fenntartása, módosítása bonyolult kihívás. Mások meg minket filmeznek le: egyszerre vagyunk magunk és a mások vég nélküli mozijának, történetének szereplői.

A nyomtatás dominanciája az információval folytatott nyugodt, békés interakciót jelentette. A videó sokkal komplexebb: az interakció több érzékszervünk (látás, hallás, tapintás) szimultán tevékenységének eredménye. Eljön az idő, amikor újra meg kell tanulnunk érzékelni. Anyagi világunk interfészei, képernyői a képek és az információ észlelésének, feldolgozásának új érzékszervi opcióit teremtik meg. Statikus és lineáris szövegek helyett egyre inkább ritmikus, pulzáló mozgóképorgiákat „olvasunk.” Jelenetek egymáshoz való viszonyában, vágásokban, szekvenciákban gondolkozunk. Megszűnik a nyomtatás dominanciája által előidézett állandóságérzet, a valóságot örökösen remixeljük, soha semmi nem ér véget. A nézőpontok megsokszorozódásának következményeként egyre több szimultán valóságolvasattal állunk elő.

(kf)